Amióta visszajöttem Londonból, nem tudom kialakítani a pesti életem. Munka miatt jövök-megyek a vakvilágba, így nem tudok letelepedni a szőnyegre, és elmerengeni az új, pesti életem következő pár hónapján. Nicsenek folymatok tervezve, minden csak beesik az ajtón vagy kiesik az ablakon. London előtt szerettem egyedül lakni. Londonban folyamatosan arra vágytam, hogy végre egyedül lakhassak. Most meg egyedül lakok, és szar. Londonban szerettem emberekkel mozogni. Pesten befordultam, és kerülöm az embereket. Közben meg társaságra vágyom. És mégis, nem akarok új vagy régen látott emberekkel felvenni kapcsolatot. A mélyrepülésem múlt szerdán csúcsosodott ki, a koreai út előtti utolsó pesti estén. Az újabb utazás és a teljes egyedüllét gondolata kivéreztetett. Találkoztam Dömével. Rettenetesen éreztem magam. Legszívesebben betúrtam volna magamat az ölébe, és megkértem volna, hogy hadd maradjak ott reggelig, sőt, reggel vigyen ki ölben a reptérre, és tegyen fel a gépre egy nagy fragile címkével a hátamon.

Döme, nem tudom, hogy ívelt a szülinapod, de az esti intenzív lehúzásért elnézést kérek.