Az ajándékok beszerzését utolsó napra halasztottam, így egy váratlan dolog miatt gyakorlatilag nem sikerült semmi ajándékot beszereznem. Pedig a spré kiszerelésű nevetőgázra kifejezetten ráizgultam. Szóval utolsó előtti nap éjjel háromkor ágyba, reggel hétkor rohanás dolgozni egy kicsit, majd éjjel kettőkor rohanás hotelbe, majd reptérre, majd reptérről haza. Az egész napi stressz, a nem alvás, valamint a hosszas és fárasztó biztonsági ellenőrzés annyira kimerített, hogy a végefelé már a kellemetlenségeken is csak röhögtem. Ferihegyen taxit hívok, a taxis végig a turhát liftezteti a torkában, máskor majd kiköpi a tüdejét, úgy köhök. A utcámról fingja nincs, majd rájön, majd elbassza, majd kirak a szembeoldalon, mert nem tudja, hogy kell a rákóczi másik oldalára visszakeveredni. Beszállok a liftbe, ahol "tojásos lajos", a szebb napokon a körfolyosón bugyiban napozó hetvenéves öreg áll. Ajtó becsuk, majd vigyorgó fejjel rákezd: "Tudod, hogy készül a gyerek? -nem. -Leül az asztalhoz meg megírja a leckét.", "Mondj egy édes állatot! -?? Hát kakaóscsiga!", "Mond egy savanyú állatot! -?? Hát a citrom héja!" Jézusom, pont két emeletnyi extraszar vicc adag! Már csak 15 méter az ágyam, mi jöhet még?!

Tulajdonképpen egy közel-keleti Frankfurtra számítottam tengerparttal, meg pár diszkóval. Csillogó, modern üzleti városra drága boltokkal, kínosan tiszta közterekkel és épületekkel. Valójában az épültek decensen rohadnak, az utcáról nyíló kertekben lomok, a mindehol ott figyelő macskák pedig szanaszét hordják a kikukázott szemetet. Az árak is pestiek, leszámítva a szórakozást: a tel-avivi Brutkó 2500 Ft volt, a pohár sör ugyanott meg 1000 Ft. Persze, aki "céges támogatással" nyaral, az kussoljon. Így is lesz!
Amúgy a buli hivatalosan éjjel fél kettőkor kezdődött, így a korábban érkező emberek a langymeleg utcán kezdték a bulit. A tuningolt verdákból bömbölt a főleg héber zene, és félrészeg, ordibálva traccsoló fiúk-lányok keringtek a klikkek között. Próbáltam szocializálódni, de nem találtam fogást a klikkek összefonódott masszáján. Így elszotyoláztam a nyitásig az utca egyik seggmagas kövén.

Nyitáskor nyugodt tempóban áramlottak az emberek a bejárathoz. A szinte mindenhol tapasztalható fémdetektoros táska és ruházat ellenőrzés után cicanadrágos, rövid farmerszoknyás, rossz arcú, punk fickó kezeli a jegyeket. Bent dübörög a *ecijó zene, a pultnál dől a sör. A helység egy óra alatt megtelt katonaképű fickókkal (Izraelben a kötelező katonaság 3 év, ami látszólag külsőleg is eléggé helyre rakja a bakákat). Pár óra önfeledt ugrálás után az A cause des garçons szövegének révült vonyítása ismeretlenekkel, majd pihenés képpen csendes szotyolázás a sarokban. Reggel hétre kerültem ágyba. 11-kor a "nezavarj!" tábla ellenére a szobalány a zárral küzdött hosszassan addig, míg ki nem ordítottam, hogy "no service needed!!!!!!!!!!!".

Pár jótanács:
Ne utazz szakállal Izraelbe!
Szombaton ne menj Jeruzsálembe!
Ne vigyél magaddal furcsa, elektromos eszközöket a repülőre!
Sok-sok kellemetlenséget spórolhatsz meg így magadnak.

Szakáll probléma ott kezdődött, hogy én voltam az egyetlen, akit leszállás után a reptérbiztonságiak azonnal félreállítottak és kikérdeztek (honnan, hová, minek, ki által, mennyi időre, stb.). Utána ugyanez vízum pecsételés előtt. Majd részeg fiatalok élcelődése egyik éjszaka. Majd taxis tapintatos megjegyzése egy másik alkalommal. Majd kinti ismerős jótanácsa. És így tovább.

Szombaton is lehet menni, persze, csak akkor vigyél mindent magaddal. Én se kaját, se térképet, se útikönyvet nem vittem (útikönyvet nem is terveztem; Jeruzsálemben akartam egy könyvesboltban gyorsan átlapozni egyet). Távolsági busz, vonat nincs, taxi van. 10 személyes. Nem drága és gyors. Kaját csak az arab negyedben tudtam venni végül, hosszas kóricálás után. Persze turistás helyen, drágán, vackot, de más esélyt akkor nem láttam kajára (később kiderült, jól döntöttem). Az óvárosi (legfrogalmassabb hely) turisztikai információs iroda a hömpölygő tömeg ellenére zárva, az (arab) árusok meg csak csecse-becséket árulnak. Könyveket, térképet nem. Egyedüli tájékozódási segítségem az állig felfegyverzett rendőrök(?) voltak. Így kénytelen voltam saját kútfőből kitalálni, mik a látnivalók a _szent_ városban.
Az óvárosban pár órát járkáltam csak, a vége már inkább menekülés volt. Hömpölygött a tömeg, az amerikai nyugger turista. Az óvároson kívűli rész, ami pont a másik oldalán volt, mint ahol bementem, egy lepukkant, retkes, romos negyed volt: cigányputri, európai kontextusban. Bár nem vagyok félős, egy fél óra sétálgatás után mégis úgy döntöttem, hogy teintettel a szürkületre, inkább az óvárost ölelő falon belül kavarodok vissza a zsidó negyedbe.
Az óvárosról még annyit, hogy építészetileg rendkívűl izgalmas. A házak egymás hegyén-hátán vannak, mindenhol másfél méter széles sikátorok, amik szintén több szinten keresztezik egymást keresztül-kasul, minden irányba. Ami az egyik lakónak udvar, a másiknak tetőterasz. Ami az egyiknek pince, a másiknak padlás. Az egyik tér, ahonnan fényképeztem, az valójában az alattam lévő ház teteje volt.

Visszakeveredve a zsidónegyedbe és elhagyva a zsúfolt óvárost, a boltok lassan kinyíltak. Este hétkor már az egész város teljes gőzzel üzemelt: éttermek, butikok, tömegközlekedés. Így visszafelé már távolsági busszal jöttem, mert valamivel olcsób, mint a taxibusz. Buszpályaudvaron teljes csomagellenőrzés, fémészlelő kapu. Az utastájékoztatás csak a helységneveket leszámítva kétnyelvű, így csak a jó memóriámnak köszönhettem, hogy tudtam: nekem a תל אביב-ba menő buszra kell felszállnom.
Buszon tömeg, mellettem egy kiskatona állt pár centire. Becsuktam a szemem, és valami szépre gondoltam. Alig egy óra szundikálás után a szállodában voltam.

Ami a furcsa, elektromos eszközöket illeti, nekem jutott egy. A pesti irodába kellett hoznom egy cipősdoboz méretű eszközt, amin sok aljzat van, és mégtöbb kábel. Ennek folyamányaként 70 percig tartott a biztonsági ellenőrzésem. Csomagokat kipakolni, zsebeket kiforgatni, "miez?", "minek?", "kié", "hogy működik?" és a kedvencem: "miért ilyen nagy?" (mármint az elektromos eszköz). Áttolták az összes csomagom minden gépen, majd találomra némelyiket megint, majd a másikakat is, de csak az egyik gépen, de kétszer. Majd megint az egészet az első gépen külön-külön. Majd mobil, fényképező, stb. újra egy újabb gépen külön-külön. Minden csomagra matricák kerülnek, majd lekerülnek, majd más matricák kerülnek anélkül, hogy egy mozdulatot tennék. Önkiszolgáló.
Közben visszahozták a "furcsa, elektromos eszközömet", amit negyven perccel korábban elvittek megvizsgálni. Végül tekintettel arra, hogy lassan lekésem a gépet, soron kívül bedugtak egy valamilyen gépbe, ami valamit ellenőrzött rajtam, majd egy lány (gyorsított ellenőrzéssel) átvitt a harmadik ellenőrző pontot, ahol szépen be voltak dugulva az utasok a szétpakolt poggyászaikkal. Ja, igen. Volt valamilyen mintavétel is: egy bottal végig túrták a csomagjaimat, majd engem is itt-ott.
A rendszer egyéként fantasztikusan high-technek nézett ki: fél tucat monitoron láttam feltűnni a poggyászaim mindenféle eszközzel készített képeit; és sose ott, ahol fizikailag foglalkoztak vele. A gépek sokasága egy kutató laboratóriumra emlékeztettek.
Szóval a lány átnyomott a biztonsági kapun: "Enjoy your flight!"

te is a kukában végzed, ha nem takaródsz!